2. rész- Megöllek!

*** 

-          Daemon, maradj a ritmusban! – kiabált az egyik srác, aki a mikrofon mögött volt.

-          Ne dumálj! Te rontod el mindig… csak a csajokat tudod bámulni, akiket idehoztál!

-          Már megint kezded? Arról én tehetek, hogy isten vagyok a számukra? – röhögve hátradobta göndör haját, és dobott egy puszit a színpad előtt álló lányoknak.

-          Na jó! Csinálj, amit akarsz Nick. Én végeztem mára.  Ha visszakerültél a földre, tudod, hol találsz. – letette a gitárját, és elindult az ajtó felé, ahol én tartózkodtam.

Megpróbáltam félreállni, és beleolvadni az árnyékba, de a szemem elkezdett kéken villogni. Ez azt jelenti, hogy félek. Behunytam a szemem, és sikeresen elment mellettem. Már majdnem kiléptem a takarásból, mikor visszanézett, és meglátta azokat. Nem ijedt meg. Csak nézett rám, mosolygott, és elővette a dobverőjét. Akkor ezek szerint dobol is. Egyedül a hangszerekhez értek az emberi világból. Mindig is szerettem volna megtanulni, valamilyen hangszeren játszani, de anya szerint én torokjátékos vagyok. Sarah is azt mondta hogy, angyali hanggal áldott meg az ég. Szerencsére.

-          Na, hali, te ki vagy? – jött közelebb hozzám, de lehajtottam a fejem, hogy meg ne lássa a szemem.

-          Én…én…Marion. – mondtam dadogva.

-          Nézz fel nyugodtan – hallottam a kedvességet a hangjában. Egy erős kezet éreztem az állam alatt, ami fokozatosan emelte fel a fejem. Már csak azt vettem észre, hogy a szemeim, amik még mindig kékek voltak, az ő gyönyörű sárgászöld szempárjaiba néznek. – Milyen szépek a szemeid ilyenkor.

-          Ezt hogy érted? – kezdtem felengedni. Hogy lehet, hogy ebben az iskolában senki sem tartja furcsának a jelenlétemet, sőt még tudják is, hogy mit vagyok. Vagy is szerintem.

-          Ismerem a fajtád. Telihold.

-          Na jó. Állj le egy kicsit, és magyarázd meg nekem mi ez az egész. – kezdtem elveszíteni a fonalat.

-          Semmi baj, nem kell félned tőlem. Ugyan olyan vagyok, mint te. – behunyta a szemét, mikor újra kinyitotta, megláttam. Ő is farkas. Találkoztam egy velem, egyforma lénnyel!

Soha nem éreztem még ennyire boldognak magam. Örömömben legszívesebben ugráltam volna, de akkor elárul magam, hogy most látok életemben elsőnek farkast. Ahogy néztem, egyszer csak melegség töltött el belül. Próbáltam rájönni mi ez az érzés, de csak annyit vettem észre, hogy ölelem. Megöleltem egy idegen embert, akiről most tudtam meg, hogy egy fajból származunk. Ennyire barom nem lehetek! Mire észbe kaphattam volna, már kint volt a barátja.

-          Ki ez a csaj? – megállt a hátunk mögött, tapsolt és vigyorgott. – Finom falatnak tűnik. – közeledett felém, de a srác elém állt.

-          Állj le haver! Őt nem engedem neked. Holdvérű. – mikor kimondta a szót egy könnycsepp jelent meg az arcomon. Holdvérű. A szüleim. A falkám. Mindenem.

-          Akkor még jobb. – gonoszan vigyorgott, közben a szemei sárgává változtak. Még egy farkas. Mi jöhet még ma?!

-          Nick! Takarodj innen! Nem csinálsz vele semmit! – szóval Nick.

-          Nem is szándékozok a kislánnyal csinálni semmit. – ennyire nem is lehetett volna szarkasztikusabban mondani.

-          Srácok – bújtam ki a megvédőm háta mögül. – Nem akarom, hogy miattam veszekedés legyen. Csak engedjetek, hagy menjek az órámra, vagy mire. Csak meg kell találnom a tizenegyes termet.

Kimentem a feszültségburokból, elindultam előre, mikor megfogták hátulról a kezem. A barna hajú srác, akinek még mindig nem tudom a nevét, egy cetlit helyezett el a tenyeremben, és elmentem az ellenkező irányba. Egy telefonszám. Az övé.

***

A nap hátra levő része egyszerűen szörnyű volt. Ki a fene gondolta volna, hogy nem lehet enni órán?! Nekem ezeket senki nem mondta. Párszor megjártam az igazgatót, és most is oda tartok. Sajnos kicsit fegyelmezetlen vagyok, ahogy a tanárokat idézzem. Persze, ha az ember hangosan felnevet órán, mert olyat látott a többiektől, akkor máris rossznak számít. Rendesen elástam magam úgy érzem. Hisz én csak egy tudatlan lány vagyok, aki most csöppent bele a nagyvilágba, és próbál beilleszkedni. Bezzeg ezt az emberek nem érthetik meg, mivel őket nem dobták ki a szüleik, és adták oda farkas vadászoknak. Na meg persze Nick. Mit csináltam én ellene?

-          Hé..- hallottam a hátam mögül egy ismerős hangot. – merre tartasz?

-          Szia ő…- még mindig nem tudom a nevét.

-          Jaj, bocsánat, a nagy káoszban elfelejtettem bemutatkozni. – mosolygott. – Daemon Clark vagyok. Végzős.

-          Marion Walker, és azt hiszem én is.

-          Mutasd a lapot. – elvette a kezemből. – 12. E, igen te is az vagy. Én D-s vagyok. De van egy rossz hírem. Nickkel egy osztályba jársz.

Miért is ne? Persze hogy vele. Mikor volt nekem szerencsém?

-          Miss Walker kérem jöjjön, az igazgató úr várja önt. – jött értem Mrs. Dee.

-          Sajnálom Daemon most mennem kell. Később? – mondtam, miközben követtem a titkárnőt.

-          Rendben. – kiabálta utánam.

***

Ismét megúsztam a büntetést. A szüleimet minden egyes irodában töltött pillanatomról értesítettek, de nem szedték le a fejem itthon. Egy tudjuk ez az első napod, így nem haragszunk semmiért-tel jóváhagyták a dolgot. A szobámban ültem, és fedeztem fel a telefonom, mikor hallottam Sarah hangját az erdőből. Megfeledkeztem róla. Lesiettem a lépcsőn, magamra vettem a csizmám, és kiszaladtam az erdőbe. Anyáék úgy tudják, hogy minden nap sétálok az erdőben, hogy egy kicsit kiürítsem a fejem. Végül is van benne valami.

Ahogy beljebb értem, átváltoztam farkassá. Annyira felszabadító érzés a saját bőrömben lenni. A tanítóm már a szokásos helyünk várt. Az erdő közepén van egy kisebb tisztás, ott szoktam gyakorolni, és néha kiönteni neki a szívem. Nem találhat ránk senki, mert akik megtalálják az utat befele, kimenni már nem tudnak. Számukra ez a hely egy labirintus, ahonnan nincs menekvés. Többen haltak már meg, mert rosszkor voltak rossz helyen. Ez az erdő tele van farkasokkal, mégpedig olyanokkal, akik nem kíméletesek. Mikor nyolc éves voltam akkor jártam erre először. Sajnos nekem is volt szerencsém megismerni az erdei falkát. De a találkozás egy jó dolgot is hozott magával. Ilyenkor ismertem meg Sarah-t. 

-          Azt hittem elfelejtkeztél rólam édesem. – jött ki a fák mögül.

-          Rólad soha. – visszaváltoztam, és megöleltem.

-          Milyen volt a napod?

-          Szörnyű, egyszerűen nem tudtam hol a helyem. Senki nem monda nekem, hogy ilyen nehéz lesz. Máris szereztem egy ellenséget, de nem tudom hogyan, és persze egy barátot is. A mai nap folyamán ötször látogattam meg az igazgatói irodát, de eléggé fura az az ember. Olyan közvetlen volt velem, mintha már ismerne régebbről. Az ujján a pecsétgyűrűnk. Egy holdsarló. Furcsa.

-          Akkor összességében egész jó napod volt. De figyelj rám kicsikém. Adok neked valamit. Mivel az emberek világában vagy, így meg kell őrizned a hidegvéred, és mindig embernek maradnod. Ebben fog neked segíteni ez a nyaklánc. Ha rajtad van nem tudsz majd átváltozni farkassá, és nem is mutatod ki, hogy az vagy. És még valami. Nem mindenki olyan amilyennek látszik. Ez megvéd téged minden gonosztól, hisz tudod a farkasok között is vannak rossz vérűek. 

-          Köszönöm. – kivettem a szájából a holdnyakláncot, és a nyakamba raktam.

***

Míg be nem sötétedett, nem mentem haza. Sikerült elsajátítanom a nyaklánc hatalmát, így elindultam haza. Ilyenkor a legfélelmetesebb az erdő. Farkasok vonyítása, baglyok huhogása, és a hold éppen a legrosszabb pillanatban bukkant elő a fák mögül. Szaladtam, ahogy a lábam bírta. A kedvenc vízesésemhez érve, leálltam megmosni az arcom. Mikor lehajoltam a vízhez, valaki hátulról leütött.

Arra eszméltem, hogy egy elhagyatott házban vagyok. Nem volt semmi világítás, csak a gyertyák fénye szűrődött be a réseken.

-          Nocsak, a kis holdvérű. – jött be az ajtón Nick. – Egyedül az erdőben, senki nem védi meg a kislányt. Rosszkor voltál rossz helyen.

-          Mit akarsz tőlem? – álltam fel.

-          Én csak téged. – a szeme vörössé vált.

-          Nem leszek a tied Nick.! Ne is álmodj róla!

Gyere ide – közeledett felém, és a nyakláncom elkezdett erős fénnyel világítani