3. rész - Meg vagy kislány

***

A fejemben éles szorítást éreztem, és ahogy a nyakláncom hozzáért a bőrömhöz, bele égette magád. Az előttem lévő srác összeesett fájdalmában. Megmutatkozott a farkas énje. A testemben lévő félelem egyre erősödött, a szemeiben könny keletkezett a fájdalomtól. Akár mennyire is utálom ezt a srácot, de látván, hogy itt fekszik előttem, és szenved. Nem akarom senkinek ezt az érzést kívánni. Próbáltam lenyugtatni magam, hisz Sarah azt tanácsolta, hogyha a nyaklánc hatalma túl erős lesz nekem, akkor le kell nyugodnom. Erősen szorítottam a mellkasom, és arra a bizonyos fiúra gondoltam, aki a mai nap megmutatta nekem magát, és befogadott. Életemben először éreztem magam biztonságban. A farkas szellememnek hála, nyugtató aura vett körül. Ezt nem értem. Hogy lehetek képes ilyesmire? A kis faház kék fényárban úszott, és óvatosan lehajoltam Nick-hez.

-          Gyere – nyújtottam a kezem. -, segítek. – a hangom bizalommal volt tele.

Óvatosan megfogta azt, és felhúztam. Belenéztem a szemeibe, de azok még mindig harag látszódott. Miért ilyen velem? Soha életemben nem tettem vele semmit.

-          Takarodj innen holdvérű! – emelte fel a hangját rám, és ellökött.

-          Mit tettem ellened? –kiabáltam. – Soha életemben nem találkoztam még veled!

-          Mutassak valamit kislány? – felhúzta az ingujját. – Ezt nyolc évesen szeretem. Nem emlékszel már, hogy ki is vagyok?

És akkor beugrott. Ő volt az a farkas, aki az erdő közepén megtámadott éjfélkor. Az első találkozásom Sarah-val. Életem egyik legrosszabb élménye volt a vele való harc. A sebhely az egyik karmolásom. Véletlenül adtam neki, mikor meg akart harapni.

-          Nick…én…- dadogtam. Nem tudtam mit mondani neki. Egyszerűen leblokkolt az agyam.

-          Igen édesem. Én vagyok az a kis farkas, akit nyolc évesen megsebesítettél. – a szemében bosszúvágy csillogott. – Most én teszek veled olyat, amit soha életedben nem fogsz elfelejteni!

Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Most meg fog ölni? Közeledett felém. Az arca egyszer közelebb ért az enyémhez. Mikor már csak az ő szemeibe tudtam nézni, a szája az enyémhez ért. Éles remegést éreztem a gyomromtól egészen a lábamig. Életem első csókja ettől a fazontól van. Már nem láttam semmit, a testem teljesen elgyengült. Ekkor éreztem meg, hogy a keze már nem a derekamon van, hanem a nadrágomban. Olyan erővel szorított le, hogy mozogni sem bírtam. Ilyenkor tudtam, hogy már nem menekülhetem sehova, így beletörődtem az egészbe. Feladom. Behunytam a szeme, és vártam, hogy megtörténjen.

Nem tudom mennyi időt töltöttem meztelenül feküdve a hideg padlón. A testem minden része kék volt, majd megfagytam, mivel odakint vihar volt, és az ablakot nyitva hagyta. A házban nem volt világítás. Csak egy bagoly szemét láttam megcsillanni a holdfényben. Egyedül vagyok egy elhagyatott házban. A szemem piros volt a sírástól, a szám kiszáradt. Nem bírtam mozogni. Istenem, kérlek, küldj valakit, aki megment. Fájdalmamban felnyögtem. Koppanásokat hallottam kintről. Valaki jön. Minden erőmet összeszedve valami hangot adtam ki a torkomon.

-          S..e..gítség. – csak halk suttogás hallatszott, de meghallotta.

Daemon arcát pillantottam meg a félhomályba. A keze véres volt, a szeme dühvel volt tele. Mit csinálhatott Nickkel? Lehajolt értem, és felvett az ölébe. Biztonságérzet ment végig a testemen. Elengedtem megfeszült testemet, és beletemettem a fejem a vállába.

Egy kanapén ébredtem fel, betakarva, köntösbe bugyolálva. A megmentőm egy széken üldögélt teával a kezében, a tévét bámulva. Ahogy meghallotta a mocorgásomat, egyből idesietett hozzám.

-          Minden rendben van Marion? – kérdezte aggódó hangon.

-          A kék foltokat leszámítva, és hogy egy életre megtanultam, hogy nem járkálok az erdőben egyedül, ja és hogy a haverod egy seggfej, azon kívül minden oké. – próbáltam enyhíteni a közöttünk lévő feszültségburkot. 

-          Ne félj, nem fog többé bántani. Gondoskodtam róla. – leült mellém a kanapéra.

-          Mit tettél vele? – egy kis segítséggel én is felültem. Daemon megfogta a takarómat, és rám terítette.

-          Meg ne fázz. – mosolygott kedvesen. – Hidd el, azt nekem nem kell tudnod.

-          Daemon – néztem rá kérlelő tekintettel. – könyörgöm.

-          Sajnálom édesem. Nem mondhatok semmit. De van egy rossz hírem. A nyakláncod nem került elő.

-          Várj! Édesem? Ez nekem új. Meg kell találnom az ékszert!

-          Te ne aggódj emiatt. A szüleidet felhívtam, hogy ma nálunk töltöd a napot. Így lesz időd visszanyerni az erőd, és feltűnés nélkül visszamenni hozzájuk.

-          Köszönöm, hogy ennyi mindent teszel értem. – ráhajtottam a fejem a vállára, ő pedig nyomott egy puszit a fejem búbjára.

Nem akarok elmenni a közeléből. Örökre itt akarok maradni mellette. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, abban az egy napban, amit vele kettesben töltöttem. Megmutatta nekem a házukat, és hogy merre szokott portyázni. Ők sem egy átlagos család. Az ő népe a réti falka, akik begyűjtik az élelmet, és soha nem támadnak meg embereket. Sajnos ez az erdei falkára nem igaz. Akár mennyire is akarod őket megismerni, akkor sem bízhatsz meg teljesen bennük. Azt az elvet mondják, hogy „Akik nem hozzánk születtek, azok nem is tartoznak a farkasok közé.” Egoista bagázs. Soha nem szerették a holdvérűeket. Az én falkám volt az első a farkasok között. Az erdei falkát a dédnagyapám alapította, mivel elege lett, hogy másoknak segítsen és gyógyítson. Őt a vadászat éltette, és mikor a dédnagymamám meghalt egy ember által, ott telt be nála a pohár. Megesküdött, hogy bosszút fog állni azon, aki ezt tette vele. Kezdetben a két falka összetartott, de ahogy teltek az évek, és a dédnagyapám meghalt, új vezére lett a csapatnak. Megszakította a két csoport közötti kapcsolatot, és az idő múlásával ellenségekké váltunk. Emlékszem a Nickkel való első találkozásomra.

Hideg téli este volt. Egyedül mászkáltam az erdőben élelem után kutatva, mivel anyáék elment egy konferenciára, és otthon hagytak egy bébi csősszel. Szerettem volna tudni, milyen az erdő ilyenkor, így felvette a kis csizmámat, a kabátomat és a kedvenc bojtos sapkámat, és kiléptem a nagyvilágba. Kis farkasként szaladgáltam a fák között, és egyszer csak mozgást érzékeltem. Szépen lassan megálltam, és behúzódtam egy fa mögé. Sajnos a tervem balul sült el, és megláttak. Három farkas vett engem körül. Az egyik Nick volt. Megfenyegettek, hogyha nem tűnök el, megölnek. Én pedig ki tudatlan farkas létemre visszaszóltam nekik, hogy ez a holdvérűek területe. Persze ezt nem nézték jó szemmel, így nekem támadtak. A verekedés közepette hangos vonyításra lettem figyelmes. Ilyenkor jelent meg egy nagy fehér hosszú szőrű magányos farkas, aki megmentett.

Ültem a kandalló előtt. A tűz melege átjárta a testem minden egyes porcikáját. A meleg tea, és Daemon figyelő tekintete nyugodtsággal töltött el.

-          Nem vagy éhes kisfarkas? – törte meg a csendet a maga mély hangján.

-          Talán egy kicsit. – fordultam felé, és mosolyogtam.

-          Akkor gyere. – mutatott a konyha felé. – Keresünk neked valami ennivalót.

Pattantam fel a meleg tűz elől, és követtem. A boldog lépteimet, egy lány zavarta meg, aki pont akkor lépett be az ajtón. Hosszú vörös haja, gyönyörű zöld szemei tökéletesen passzoltak a modell alakjához, és fehér bőréhez. Egy darab pattanást sem láttam rajta. Mintha egy élő barbibaba lépett volna be a házba. A lány meglepődött, mikor meglátott engem.

-          Daemon! – kiabált utána.

-          Tessék? – kérdezett vissza a fiú, akinek a kezében éppen egy virsli hevert.

-          Drágám, ki ez a lány?