1. rész: Kezdjük el...

Sziasztok,megérkezett az első rész, és remélem tetszeni is fog. Írjatok, pipáljatok iratkozzatok fel. xoxo Cristy

***

Hajnali hat. Éljen! Az órám egyre hangosabban csörgött. Valahogy rávettem magam, hogy lecsapjam, de nem¸úgy jött össze, ahogy akartam. Olyan erősen csaptam le, hogy széttört. Ez az átka annak, hogy farkas vagy. Anya lépteit hallottam meg a szobám felől.

-         Jó reggelt édesem. – jött be az ajtómon.

-         Neked is anyu.  – nehezen kinyögtem.

-         Ha elkészültél, akkor gyere le a konyhába. Apáddal van egy kis meglepetésünk. – mosolygott, aztán kiment.

Lelöktem magamról a takarót, felültem az ágyba. Az esőcseppek játékát néztem, ahogy az ablakon kémleltem kifele. Sarah kedves vonyítását hallottam a távolból. Este találkozunk. Kiszálltam a meleg takaró alól. Az első lépteim a fürdőszobába vezettek. Beálltam a tükör elé. Egy olyan lány nézett vissza rám, akinek van egy nagy titka, azt is egyedül egy farkas tudja. Ez a lány most nekivág az életnek, és elindul a nagyvilágba. Elmosolyodtam.

Pár perccel később – a fürdőszobai túrám után – már a szekrényem előtt álltam, és keresgéltem, hogy mi is lenne a megfelelő az első napomra. Rövidnadrág, hozza egy topp? Nem. Szoknya? Nem. Egy normális farmer, egy hosszá való kék ing, és egy öv? Tökéletes! Felvettem a kiválasztott ruháimat. Hívogatott a tükröm, hogy nézzek bele. Nem álltam ellen a kísértésnek, így megfogtam a fésűm, és belenéztem a nagy hercegnős tükrömbe, amit még a tízedik születésnapomra kaptam apától. Felfogtam lófarokba a hajam. A sminkes dobozomból kivettem a szemceruzámat, és kihúztam a szemem egyiptomian.

A konyhában megterített asztal fogadott. Anya és apa az asztalnál ültek, és vártak engem, hogy mikor érek már le a készülődésből. Mosolyogva foglaltam el a helyem. A kedvencemet csinálták. Gofri tejszínhabbal és narancslével. Furcsán mosolyogtak rám, mint egy kisgyerek, aki nem mondd el valakit a szüleinek.

-         Kicsim. – kezdte anya mosolyogva. – Mivel elkerülsz tőlünk, és elmész iskolába, apáddal arra gondoltunk, hogy kaphatnál egy telefont.

Egy becsomagolt kis dobozt nyújtott át nekem. Nem törődve a csomagolással – ami mellesleg nagyon szép virágos volt – letéptem róla. Egy vadonatúj Iphone 6 volt benne. Örömömben felugrottam, és anyuék karába estem.

Az iskolába vezető úton beírtam anya és apa számát a telefonomba, és egy hátteret, ami egy farkast ábrázolt. Több mindent nem csináltam vele, hisz zenéket nem ismerek, barátaim pedig nincsenek. Mostanáig. Még böngésztem az új tárgyat, amit kaptam, addig odaértünk az iskolához. A középkorban épített házakhoz volt hasonló a külseje. Kő. Mindenhol csak kő. A fala néhol borostyánnal voltak fedve, az ablakok kicsik, de a fény rendesen áradt be rajtuk. A bejárati ajtó erős fenyőből készült, és nagyon nagy volt. Az ajtó felett egy hatalmas farkas díszelgett. A parkolóban anya nem állította le a motort. Nem kísér be.

Az épületbe érve diákok hada fogadott. Egyedül álltam a folyosón elveszetten. Nem tudtam mit kell ilyenkor csinálni. Menjek oda az emberekhez? Vagy éppen hogy nem kéne sehova se mennem? Ez egy iskola, ahol a diákok órákra járnak rendes osztálytermekbe, tanárokhoz. Én pedig tanácstalan vagyok. Kezemben szorongattam a telefonom, és a fekete szegecses táskámat, amibe van két füzet, és pár toll. A lábam megindult előre. Nem tudtam hova megyek, csak előre. Egy idősebb nővel találkoztam szembe. Minden bátorságomat összeszedve megszólítottam.

-         Elnézést. Én…az…irodát keresem. – mondtam szaggatottan.

-         Akkor te lennél az új diák. – kedvesen mosolygott. – Az én nevem Mrs. Dee. Én vagyok az iskola titkára. Te bizonyára az igazgató urat keresed.

-         Igen. Azt hiszem.

-         Akkor, gyere velem.

Milyen kedves nő. Zene hangját hallottam egy teremből. Menni akartam a hang után, de ráeszméltem, hogy követnem kell Mrs. Dee-t, ha meg akarom találni az igazgatót vagy kit.

A második emeleten egy nagy sötét tölgyajtóhoz vezetett. Nem volt akkora, mint a bejárati, de jóval nagyobb volt a többinél. A hölgy intett a kezével, hogy lépjek be. Követtem az utasítását, és lassan bementem a nagy terembe. Vörös színű szőnyeg hever a padló. Ott volt egyedül nagy ablak, amin a fény éppen úgy vetődött be, hogy nem láttam a férfi arcát, aki az íróasztal mögött ült. Megálltam a szoba közepén.

-         Gyere beljebb Mario. – mondta egy kedves hang. – Nem félj tőlem.

Nem merek.

-         Elhiszem, hogy nem bízol még bennem – felállt az asztaltól, és közelebb jött. -, de hidd el, nem vagyok olyan, mint a többiek.

Honnan tudja mi történt velem? A naptengerből kilépve megpillantottam izmos vállát, erős testét. Öltönyt viselt, és vörös nyakkendőt. Igazi vezető. Olvastam már róla könyveket, hogy az irodai igazgatók, meg a felsőbb réteghez tartozó férfiak ilyeneket viselnek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire jól is néznek ki. Kinyújtotta a kezét. Egy gyűrűt viselt, rajta egy félholddal. A jel. Az én jelem. Rajta van a bőrömön.

-         Gyere.

-         Én csak az óráimat szeretném megtudni, és már is megyek. – húztam el a kezem.

-         Bocsánat, ha megijesztettelek. Tessék itt vannak az óráid, és hogy melyik teremben leszel.

-         Köszönöm, viszlát.

Kisiettem az irodából. Megijesztett ez az egész. Honnan tudja a múltam, és miért viseli a jegyemet az ujján?! A zene nem enyhült, sőt most már folyamatos volt. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, így mentem a dallam után.