3. rész - Meg vagy kislány

***

A fejemben éles szorítást éreztem, és ahogy a nyakláncom hozzáért a bőrömhöz, bele égette magád. Az előttem lévő srác összeesett fájdalmában. Megmutatkozott a farkas énje. A testemben lévő félelem egyre erősödött, a szemeiben könny keletkezett a fájdalomtól. Akár mennyire is utálom ezt a srácot, de látván, hogy itt fekszik előttem, és szenved. Nem akarom senkinek ezt az érzést kívánni. Próbáltam lenyugtatni magam, hisz Sarah azt tanácsolta, hogyha a nyaklánc hatalma túl erős lesz nekem, akkor le kell nyugodnom. Erősen szorítottam a mellkasom, és arra a bizonyos fiúra gondoltam, aki a mai nap megmutatta nekem magát, és befogadott. Életemben először éreztem magam biztonságban. A farkas szellememnek hála, nyugtató aura vett körül. Ezt nem értem. Hogy lehetek képes ilyesmire? A kis faház kék fényárban úszott, és óvatosan lehajoltam Nick-hez.

-          Gyere – nyújtottam a kezem. -, segítek. – a hangom bizalommal volt tele.

Óvatosan megfogta azt, és felhúztam. Belenéztem a szemeibe, de azok még mindig harag látszódott. Miért ilyen velem? Soha életemben nem tettem vele semmit.

-          Takarodj innen holdvérű! – emelte fel a hangját rám, és ellökött.

-          Mit tettem ellened? –kiabáltam. – Soha életemben nem találkoztam még veled!

-          Mutassak valamit kislány? – felhúzta az ingujját. – Ezt nyolc évesen szeretem. Nem emlékszel már, hogy ki is vagyok?

És akkor beugrott. Ő volt az a farkas, aki az erdő közepén megtámadott éjfélkor. Az első találkozásom Sarah-val. Életem egyik legrosszabb élménye volt a vele való harc. A sebhely az egyik karmolásom. Véletlenül adtam neki, mikor meg akart harapni.

-          Nick…én…- dadogtam. Nem tudtam mit mondani neki. Egyszerűen leblokkolt az agyam.

-          Igen édesem. Én vagyok az a kis farkas, akit nyolc évesen megsebesítettél. – a szemében bosszúvágy csillogott. – Most én teszek veled olyat, amit soha életedben nem fogsz elfelejteni!

Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Most meg fog ölni? Közeledett felém. Az arca egyszer közelebb ért az enyémhez. Mikor már csak az ő szemeibe tudtam nézni, a szája az enyémhez ért. Éles remegést éreztem a gyomromtól egészen a lábamig. Életem első csókja ettől a fazontól van. Már nem láttam semmit, a testem teljesen elgyengült. Ekkor éreztem meg, hogy a keze már nem a derekamon van, hanem a nadrágomban. Olyan erővel szorított le, hogy mozogni sem bírtam. Ilyenkor tudtam, hogy már nem menekülhetem sehova, így beletörődtem az egészbe. Feladom. Behunytam a szeme, és vártam, hogy megtörténjen.

Nem tudom mennyi időt töltöttem meztelenül feküdve a hideg padlón. A testem minden része kék volt, majd megfagytam, mivel odakint vihar volt, és az ablakot nyitva hagyta. A házban nem volt világítás. Csak egy bagoly szemét láttam megcsillanni a holdfényben. Egyedül vagyok egy elhagyatott házban. A szemem piros volt a sírástól, a szám kiszáradt. Nem bírtam mozogni. Istenem, kérlek, küldj valakit, aki megment. Fájdalmamban felnyögtem. Koppanásokat hallottam kintről. Valaki jön. Minden erőmet összeszedve valami hangot adtam ki a torkomon.

-          S..e..gítség. – csak halk suttogás hallatszott, de meghallotta.

Daemon arcát pillantottam meg a félhomályba. A keze véres volt, a szeme dühvel volt tele. Mit csinálhatott Nickkel? Lehajolt értem, és felvett az ölébe. Biztonságérzet ment végig a testemen. Elengedtem megfeszült testemet, és beletemettem a fejem a vállába.

Egy kanapén ébredtem fel, betakarva, köntösbe bugyolálva. A megmentőm egy széken üldögélt teával a kezében, a tévét bámulva. Ahogy meghallotta a mocorgásomat, egyből idesietett hozzám.

-          Minden rendben van Marion? – kérdezte aggódó hangon.

-          A kék foltokat leszámítva, és hogy egy életre megtanultam, hogy nem járkálok az erdőben egyedül, ja és hogy a haverod egy seggfej, azon kívül minden oké. – próbáltam enyhíteni a közöttünk lévő feszültségburkot. 

-          Ne félj, nem fog többé bántani. Gondoskodtam róla. – leült mellém a kanapéra.

-          Mit tettél vele? – egy kis segítséggel én is felültem. Daemon megfogta a takarómat, és rám terítette.

-          Meg ne fázz. – mosolygott kedvesen. – Hidd el, azt nekem nem kell tudnod.

-          Daemon – néztem rá kérlelő tekintettel. – könyörgöm.

-          Sajnálom édesem. Nem mondhatok semmit. De van egy rossz hírem. A nyakláncod nem került elő.

-          Várj! Édesem? Ez nekem új. Meg kell találnom az ékszert!

-          Te ne aggódj emiatt. A szüleidet felhívtam, hogy ma nálunk töltöd a napot. Így lesz időd visszanyerni az erőd, és feltűnés nélkül visszamenni hozzájuk.

-          Köszönöm, hogy ennyi mindent teszel értem. – ráhajtottam a fejem a vállára, ő pedig nyomott egy puszit a fejem búbjára.

Nem akarok elmenni a közeléből. Örökre itt akarok maradni mellette. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, abban az egy napban, amit vele kettesben töltöttem. Megmutatta nekem a házukat, és hogy merre szokott portyázni. Ők sem egy átlagos család. Az ő népe a réti falka, akik begyűjtik az élelmet, és soha nem támadnak meg embereket. Sajnos ez az erdei falkára nem igaz. Akár mennyire is akarod őket megismerni, akkor sem bízhatsz meg teljesen bennük. Azt az elvet mondják, hogy „Akik nem hozzánk születtek, azok nem is tartoznak a farkasok közé.” Egoista bagázs. Soha nem szerették a holdvérűeket. Az én falkám volt az első a farkasok között. Az erdei falkát a dédnagyapám alapította, mivel elege lett, hogy másoknak segítsen és gyógyítson. Őt a vadászat éltette, és mikor a dédnagymamám meghalt egy ember által, ott telt be nála a pohár. Megesküdött, hogy bosszút fog állni azon, aki ezt tette vele. Kezdetben a két falka összetartott, de ahogy teltek az évek, és a dédnagyapám meghalt, új vezére lett a csapatnak. Megszakította a két csoport közötti kapcsolatot, és az idő múlásával ellenségekké váltunk. Emlékszem a Nickkel való első találkozásomra.

Hideg téli este volt. Egyedül mászkáltam az erdőben élelem után kutatva, mivel anyáék elment egy konferenciára, és otthon hagytak egy bébi csősszel. Szerettem volna tudni, milyen az erdő ilyenkor, így felvette a kis csizmámat, a kabátomat és a kedvenc bojtos sapkámat, és kiléptem a nagyvilágba. Kis farkasként szaladgáltam a fák között, és egyszer csak mozgást érzékeltem. Szépen lassan megálltam, és behúzódtam egy fa mögé. Sajnos a tervem balul sült el, és megláttak. Három farkas vett engem körül. Az egyik Nick volt. Megfenyegettek, hogyha nem tűnök el, megölnek. Én pedig ki tudatlan farkas létemre visszaszóltam nekik, hogy ez a holdvérűek területe. Persze ezt nem nézték jó szemmel, így nekem támadtak. A verekedés közepette hangos vonyításra lettem figyelmes. Ilyenkor jelent meg egy nagy fehér hosszú szőrű magányos farkas, aki megmentett.

Ültem a kandalló előtt. A tűz melege átjárta a testem minden egyes porcikáját. A meleg tea, és Daemon figyelő tekintete nyugodtsággal töltött el.

-          Nem vagy éhes kisfarkas? – törte meg a csendet a maga mély hangján.

-          Talán egy kicsit. – fordultam felé, és mosolyogtam.

-          Akkor gyere. – mutatott a konyha felé. – Keresünk neked valami ennivalót.

Pattantam fel a meleg tűz elől, és követtem. A boldog lépteimet, egy lány zavarta meg, aki pont akkor lépett be az ajtón. Hosszú vörös haja, gyönyörű zöld szemei tökéletesen passzoltak a modell alakjához, és fehér bőréhez. Egy darab pattanást sem láttam rajta. Mintha egy élő barbibaba lépett volna be a házba. A lány meglepődött, mikor meglátott engem.

-          Daemon! – kiabált utána.

-          Tessék? – kérdezett vissza a fiú, akinek a kezében éppen egy virsli hevert.

-          Drágám, ki ez a lány?

2. rész- Megöllek!

*** 

-          Daemon, maradj a ritmusban! – kiabált az egyik srác, aki a mikrofon mögött volt.

-          Ne dumálj! Te rontod el mindig… csak a csajokat tudod bámulni, akiket idehoztál!

-          Már megint kezded? Arról én tehetek, hogy isten vagyok a számukra? – röhögve hátradobta göndör haját, és dobott egy puszit a színpad előtt álló lányoknak.

-          Na jó! Csinálj, amit akarsz Nick. Én végeztem mára.  Ha visszakerültél a földre, tudod, hol találsz. – letette a gitárját, és elindult az ajtó felé, ahol én tartózkodtam.

Megpróbáltam félreállni, és beleolvadni az árnyékba, de a szemem elkezdett kéken villogni. Ez azt jelenti, hogy félek. Behunytam a szemem, és sikeresen elment mellettem. Már majdnem kiléptem a takarásból, mikor visszanézett, és meglátta azokat. Nem ijedt meg. Csak nézett rám, mosolygott, és elővette a dobverőjét. Akkor ezek szerint dobol is. Egyedül a hangszerekhez értek az emberi világból. Mindig is szerettem volna megtanulni, valamilyen hangszeren játszani, de anya szerint én torokjátékos vagyok. Sarah is azt mondta hogy, angyali hanggal áldott meg az ég. Szerencsére.

-          Na, hali, te ki vagy? – jött közelebb hozzám, de lehajtottam a fejem, hogy meg ne lássa a szemem.

-          Én…én…Marion. – mondtam dadogva.

-          Nézz fel nyugodtan – hallottam a kedvességet a hangjában. Egy erős kezet éreztem az állam alatt, ami fokozatosan emelte fel a fejem. Már csak azt vettem észre, hogy a szemeim, amik még mindig kékek voltak, az ő gyönyörű sárgászöld szempárjaiba néznek. – Milyen szépek a szemeid ilyenkor.

-          Ezt hogy érted? – kezdtem felengedni. Hogy lehet, hogy ebben az iskolában senki sem tartja furcsának a jelenlétemet, sőt még tudják is, hogy mit vagyok. Vagy is szerintem.

-          Ismerem a fajtád. Telihold.

-          Na jó. Állj le egy kicsit, és magyarázd meg nekem mi ez az egész. – kezdtem elveszíteni a fonalat.

-          Semmi baj, nem kell félned tőlem. Ugyan olyan vagyok, mint te. – behunyta a szemét, mikor újra kinyitotta, megláttam. Ő is farkas. Találkoztam egy velem, egyforma lénnyel!

Soha nem éreztem még ennyire boldognak magam. Örömömben legszívesebben ugráltam volna, de akkor elárul magam, hogy most látok életemben elsőnek farkast. Ahogy néztem, egyszer csak melegség töltött el belül. Próbáltam rájönni mi ez az érzés, de csak annyit vettem észre, hogy ölelem. Megöleltem egy idegen embert, akiről most tudtam meg, hogy egy fajból származunk. Ennyire barom nem lehetek! Mire észbe kaphattam volna, már kint volt a barátja.

-          Ki ez a csaj? – megállt a hátunk mögött, tapsolt és vigyorgott. – Finom falatnak tűnik. – közeledett felém, de a srác elém állt.

-          Állj le haver! Őt nem engedem neked. Holdvérű. – mikor kimondta a szót egy könnycsepp jelent meg az arcomon. Holdvérű. A szüleim. A falkám. Mindenem.

-          Akkor még jobb. – gonoszan vigyorgott, közben a szemei sárgává változtak. Még egy farkas. Mi jöhet még ma?!

-          Nick! Takarodj innen! Nem csinálsz vele semmit! – szóval Nick.

-          Nem is szándékozok a kislánnyal csinálni semmit. – ennyire nem is lehetett volna szarkasztikusabban mondani.

-          Srácok – bújtam ki a megvédőm háta mögül. – Nem akarom, hogy miattam veszekedés legyen. Csak engedjetek, hagy menjek az órámra, vagy mire. Csak meg kell találnom a tizenegyes termet.

Kimentem a feszültségburokból, elindultam előre, mikor megfogták hátulról a kezem. A barna hajú srác, akinek még mindig nem tudom a nevét, egy cetlit helyezett el a tenyeremben, és elmentem az ellenkező irányba. Egy telefonszám. Az övé.

***

A nap hátra levő része egyszerűen szörnyű volt. Ki a fene gondolta volna, hogy nem lehet enni órán?! Nekem ezeket senki nem mondta. Párszor megjártam az igazgatót, és most is oda tartok. Sajnos kicsit fegyelmezetlen vagyok, ahogy a tanárokat idézzem. Persze, ha az ember hangosan felnevet órán, mert olyat látott a többiektől, akkor máris rossznak számít. Rendesen elástam magam úgy érzem. Hisz én csak egy tudatlan lány vagyok, aki most csöppent bele a nagyvilágba, és próbál beilleszkedni. Bezzeg ezt az emberek nem érthetik meg, mivel őket nem dobták ki a szüleik, és adták oda farkas vadászoknak. Na meg persze Nick. Mit csináltam én ellene?

-          Hé..- hallottam a hátam mögül egy ismerős hangot. – merre tartasz?

-          Szia ő…- még mindig nem tudom a nevét.

-          Jaj, bocsánat, a nagy káoszban elfelejtettem bemutatkozni. – mosolygott. – Daemon Clark vagyok. Végzős.

-          Marion Walker, és azt hiszem én is.

-          Mutasd a lapot. – elvette a kezemből. – 12. E, igen te is az vagy. Én D-s vagyok. De van egy rossz hírem. Nickkel egy osztályba jársz.

Miért is ne? Persze hogy vele. Mikor volt nekem szerencsém?

-          Miss Walker kérem jöjjön, az igazgató úr várja önt. – jött értem Mrs. Dee.

-          Sajnálom Daemon most mennem kell. Később? – mondtam, miközben követtem a titkárnőt.

-          Rendben. – kiabálta utánam.

***

Ismét megúsztam a büntetést. A szüleimet minden egyes irodában töltött pillanatomról értesítettek, de nem szedték le a fejem itthon. Egy tudjuk ez az első napod, így nem haragszunk semmiért-tel jóváhagyták a dolgot. A szobámban ültem, és fedeztem fel a telefonom, mikor hallottam Sarah hangját az erdőből. Megfeledkeztem róla. Lesiettem a lépcsőn, magamra vettem a csizmám, és kiszaladtam az erdőbe. Anyáék úgy tudják, hogy minden nap sétálok az erdőben, hogy egy kicsit kiürítsem a fejem. Végül is van benne valami.

Ahogy beljebb értem, átváltoztam farkassá. Annyira felszabadító érzés a saját bőrömben lenni. A tanítóm már a szokásos helyünk várt. Az erdő közepén van egy kisebb tisztás, ott szoktam gyakorolni, és néha kiönteni neki a szívem. Nem találhat ránk senki, mert akik megtalálják az utat befele, kimenni már nem tudnak. Számukra ez a hely egy labirintus, ahonnan nincs menekvés. Többen haltak már meg, mert rosszkor voltak rossz helyen. Ez az erdő tele van farkasokkal, mégpedig olyanokkal, akik nem kíméletesek. Mikor nyolc éves voltam akkor jártam erre először. Sajnos nekem is volt szerencsém megismerni az erdei falkát. De a találkozás egy jó dolgot is hozott magával. Ilyenkor ismertem meg Sarah-t. 

-          Azt hittem elfelejtkeztél rólam édesem. – jött ki a fák mögül.

-          Rólad soha. – visszaváltoztam, és megöleltem.

-          Milyen volt a napod?

-          Szörnyű, egyszerűen nem tudtam hol a helyem. Senki nem monda nekem, hogy ilyen nehéz lesz. Máris szereztem egy ellenséget, de nem tudom hogyan, és persze egy barátot is. A mai nap folyamán ötször látogattam meg az igazgatói irodát, de eléggé fura az az ember. Olyan közvetlen volt velem, mintha már ismerne régebbről. Az ujján a pecsétgyűrűnk. Egy holdsarló. Furcsa.

-          Akkor összességében egész jó napod volt. De figyelj rám kicsikém. Adok neked valamit. Mivel az emberek világában vagy, így meg kell őrizned a hidegvéred, és mindig embernek maradnod. Ebben fog neked segíteni ez a nyaklánc. Ha rajtad van nem tudsz majd átváltozni farkassá, és nem is mutatod ki, hogy az vagy. És még valami. Nem mindenki olyan amilyennek látszik. Ez megvéd téged minden gonosztól, hisz tudod a farkasok között is vannak rossz vérűek. 

-          Köszönöm. – kivettem a szájából a holdnyakláncot, és a nyakamba raktam.

***

Míg be nem sötétedett, nem mentem haza. Sikerült elsajátítanom a nyaklánc hatalmát, így elindultam haza. Ilyenkor a legfélelmetesebb az erdő. Farkasok vonyítása, baglyok huhogása, és a hold éppen a legrosszabb pillanatban bukkant elő a fák mögül. Szaladtam, ahogy a lábam bírta. A kedvenc vízesésemhez érve, leálltam megmosni az arcom. Mikor lehajoltam a vízhez, valaki hátulról leütött.

Arra eszméltem, hogy egy elhagyatott házban vagyok. Nem volt semmi világítás, csak a gyertyák fénye szűrődött be a réseken.

-          Nocsak, a kis holdvérű. – jött be az ajtón Nick. – Egyedül az erdőben, senki nem védi meg a kislányt. Rosszkor voltál rossz helyen.

-          Mit akarsz tőlem? – álltam fel.

-          Én csak téged. – a szeme vörössé vált.

-          Nem leszek a tied Nick.! Ne is álmodj róla!

Gyere ide – közeledett felém, és a nyakláncom elkezdett erős fénnyel világítani